„Azt hiszem, kicsi korom óta, mestereket, prófétákat keresek” - interjú Csorba Katával
Nagycsaládban születtél. Mesélsz kicsit erről?
Egészen szélsőséges érzések töltenek el, ha a gyermekkorom felől kérdeznek. A rossz dolgokra ma már nem szívesen gondolok. Akkor nyúlok csak régi emlékekhez, ha dolgozni akarok belőlük a színpadon. Egyébiránt, akkor hasznosnak is bizonyulnak. Szóval képmutatás lenne panaszkodnom a gyermekkoromról, hiszen a palettám nagy részét ezek az emlékek teszik ki, talán ezektől az emlékektől jobb színésznő lehetek. Egy gondolat azért erősen szeget ütött a hatéves kis agyamban. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor gyermekfejjel megfogalmazgattam magamnak. Arra gondoltam, azért ér ideje korán ennyi borzalom az életben, mert valami különlegesre vagyok hivatott. Valami furcsa, elhivatottság tudat volt ez, talán idejekorán. Így éltem túl gyermekfejjel. Volt persze ezer szép dolog is. Nálunk mindig történt valami. Úgy szoktam mondani, olyan családban nőttem fel, ahol a kakaó nagy lábosban, merőkanál kíséretében kerül az asztalra, és a görögdinnyéből csak vékonyka szelet jut. Hat féltestvérem van, négy féltestvéremmel együtt nevelkedtem. Emlékszem, nem szerettem a tekintetet, amit akkor vágtak a felnőttek, mikor megtudták hány testvérem van. Így idővel összeadtam a hat féltestvért. Hat fél, az három egész, gondoltam. Három testvért vallottam be a nagyközönségnek. Én vagyok a legkisebb gyermek. Édesanyám és édesapám egyetlen közös gyermeke. Ha fiúnak születek, a Győző nevet kapom. A szüleim azt mondták azért, mert az ő nagy "héja nász az avaron" szerelmüknek az egyetlen győzelmi pontja én voltam. Hirtelen kellet felnőni, talán azért maradtam örök gyerek. Ezért akartam olyan közeget tudni magam körül, ahol örökké játszhatok. Nehéz erről többet mondanom, de van egy kedvenc idézetem, ami talán sokkal tisztábban fejezi ki, mi is predesztinálhatott a színészi pályára.
" A művészet haszontalan voltát már említettem, de nem fűztem hozzá semmi hiteleset a vigasztalásról, amelyet nyújt. Az olyasféle munkának, amit én végzek aggyal meg szívvel, vigasztaló mivolta abban rejlik, hogy csak is ott, festő vagy író csendjében lehet a valóságot újrarendezni, feldolgozni s rákényszeríteni, hogy kimutassa lényegét. Köznapi tevékenységünk, a valóság nem egyéb, mint a zsákvászonhuzat, mely elfödi az aranybrokátot, a dolgok értelmes rendszerét. Reánk művészekre az az öröm vár, hogy a művészet révén jóleső kompromisszumot kötünk mindazzal, ami a köznapi életben megsebzett vagy legyőzött bennünket, s ezen a módon éppen nem kerüljük el a végzetünket - amire az átlagember törekszik -, hanem ellenkezőleg, beteljesítjük a legmagasabb fokon: a képzeletben."
Lawrence Durrell: Alexandriai négyes
Az általánost drámatagozaton végezted, majd a Tömörkényt, iparművészeti osztály kerámia szakán. Hogyan jött a színjátszás, és mi volt az a pont, amikor elhatároztad, hogy színésznő leszel?
Mióta az eszemet tudom, színésznő szerettem volna lenni. Csak tettem egy-két kitérőt az életemben. Az általános iskoláról Valika néni jut eszembe elsőként. Ő volt az osztályfőnököm alsó tagozatban. Olyan erős személyiség volt, hogy nem tudtam róla levenni a szemem. Azt hiszem kicsi korom óta mestereket, prófétákat keresek. A legalázatosabb tanítvány tudok lenni. Elvakult szektásként kell hinnem az ügyben, ahhoz, hogy valamelyest jó legyek. Itt a színpadra gondolok. Szóval, Valika. Sok ideig nem szólaltam meg az iskolában. Ha felszólítottak az órákon, mindig sírva fakadtam. Aztán egyszer énekórán felszólított Valika néni, azt kérte énekeljek egy népdalt. Biztonságban éreztem magam, nem a saját kútfőmből kellett megnyilvánulnom, nem a kis csorbának kellett válaszolni, magából kifogalmazott mondatokkal. Tudtam a dalocska szövegét. Csupán csak énekelni kellett. Valika néni kiment a teremből. A tanterem ajtaját tárva-nyitva hagyta. Egy perc se telt el, és láttam, ahogy leselkednek befelé egy másik tanárnővel. El voltak ragadtatva. Végre megnyilvánultam valahogy. Biztonságban éreztem magam. Sőt, szerettem, hogy nézve vagyok! A következő meghatározó emlékem, amikor a Valahol Európában dalait énekeltük az egyik tanórán. "Földanya! Éganya! Szólj, hogy melyik az a hely, tudod, ahol nem kell félni!" Emlékszem, azt gondoltam, a teremben tartózkodók közül, én értem a legjobban ezeket a sorokat. Talán azért, mert megértettem, az éneklés, a színházi játék területe az a hely, ami el tudja oszlatni a bennem rejlő félelmeket. Csodálatos ajándék az élettől most a Valahol Európában Éváját játszani, sok tisztatekintetű, csodalelkű kis prücsökkel a színpadon. Valika néni színházzal töltötte meg a mindennapjainkat. Életem első főszerepét, Csipkerózsikát is tőle kaptam. Nagyon jól tudtam hosszan aludni a színpadon!
Általános iskola után a Tömörkény István Gimnázium Keramikus szakára esett a választásom. Imádtam. Mai napig hiányzik az agyag szaga. Hiányzik az alkotás maradandósága. Készítettem egy gyönyörű vázát húsz évvel ezelőtt, az gyönyörű váza lesz harminc év múlva is. A színházban, ha tegnap jó voltál, az ma már nem érdekes, minden nap bizonyítani kell, és a ma estédre, egy év múlva már senki nem emlékszik, vagy nem úgy emlékszik. De mindig is tudtam, hogy a voksomat, mindezek ellenére a pillanat művészete mellett akarom leadni. A kerámia szakot azért választottam, mert tagja voltam egy keresztény gyülekezetnek, ahol nem repestek az örömtől az előjáróim, mikor megemlítettem; Thália papnőjét is szolgálni szeretném. Tizennégy évig voltam a gyülekezet tagja, idővel aztán énekese. A gyülekezetbe azért jártam, mert közösségre és szabályrendszerre volt szükségem. Szabályrendszerre, mit addig még, az élet bizonyos terén, nem tapasztaltam. A káoszt kellett rendbe raknom, besorolnom, felcímkéznem, ha tetszik; mindent, amit addig megéltem feldolgozásra várt. Csak Bibliát olvastam, vagy gyülekezeti könyveket, gyülekezeti újságot, gyülekezeti zenét hallgattam. Öltözetem hosszú nadrág, vagy hosszú szoknya volt, de legalább is a térdemet fedje, vállaimat nyaranta sem hagytam szabadon. Férfiak udvarlását egészen a középiskola végéig nem fogadtam, nem ittam, nem dohányoztam, "alantas, tisztátalan szó ajkaimat nem hagyta el", szórakozni sem jártam osztálytársaimmal, akik az osztályfényképre glóriát rajzoltak fejem fölé. Húszéves korom után, aztán mindent bepótoltam! A színház hívásának is engedtem. Először csak szavalóversenyekre jártam, amiket általában meg is nyertem. Bár gyakran hozzáfűzték az oklevelekhez, hogy szívesen látnának már belőlem is valamit. A kerámiaszak elvégeztézel, nem csak magyar szakra jelentkeztem, hanem magyartanárnőm, Kondász Rózsa unszolására, a Szegedi Színitanodába is. Köszönöm Rózsikám! Párhuzamosan végeztem el a főiskolát és a tanodát, közben már a színházban is elég sokat dolgoztunk statisztaként, vagy kisebb szerepekben.
Elvégezted a Szegedi Színitanodát, majd 2006-tól a Szegedi Nemzeti Színház művésze vagy. Közben a színész I-es minősítést is megszerezted. Milyen érzés volt amikor elkezdtél játszani a színházban?
2006-ban végeztünk a tanodában a Ponyvaregény és a Nyolc nő vizsgaelőadásokkal. Székhelyi József, négyünket: Bánvölgyi Tamást, Szívós Lászlót, Tóth Lambertet és engem szerződtetett le a Szegedi Nemzeti Színházhoz. Hatalmas öröm és megtiszteltetés volt szerződést kapni, de nehéz évek következtek. Akkor nemrégiben léptem ki a gyülekezetből tizennégy év után, és féltem, milyen lesz egy másik zárt közösség tagja lenni. Mindennél jobban vágytam arra, hogy elfogadjanak és szeressenek, de hatalmas erőkkel küzdöttem azon, hogy ennek a csírája se látszódjon rajtam. Az általam felépített falaktól aztán rettentő nagyképűnek tűnhettem, holott nulla önbizalommal rendelkeztem. Rosszul kezdtem, no! Ez az igazság! De jó tudni ma már, hogy ez a múlt... Szeretem ezt a társulatot, és én is rengetek szeretetet kapok itt, ők a második családom!
2008-ban, Oscar Wilde Bunbury című darabjában, Gwendolen Fairfax szerepében nyújtott alakításomért, megkaptam a színész I. minősítést. Sok furcsa, vegyes év következett. Igazgatóváltás, művészeti vezetők. Nekem főleg kis szerepek, ritkán egy-egy szép feladat. Ha őszinte akarok lenni, három-négy olyan rendezőt hozott elém az élet, akire mesterként tudtam tekinteni, a legtöbbjük vendégrendező volt. Egyikük azt mondta nekem, hagyjam el ezt a várost, mert nem kapok olyan feladatokat, ami méltó lenne hozzám. Nem mondom, hogy nem maradt bennem élesen ez a mondat, de akkor elengedtem a fülem mellett, mert mindig is azt éreztem, szegedi színésznő szeretnék maradni! Csak várni kell! Várni! Várni! Nem gondoltam én akkor se, hogy nem izgatna, mondjuk egy jó filmszerep, vagy, hogy nem foglalkoztatna annak a gondolata, hogy vendégszerepeljek más városokban. Meg is tettem a tőlem telhetőt. Itt nem kaptam lehetőséget akkor, kitekintettem tehát máshová. Életem egyik legszebb feladata volt, hogy Szabadkán két Urbán András rendezésben is benne lehettem.
Nekem fontos a szegedi társulat. Pár vidéki városban beletekinthettem a társulati életbe, és nem tetszett, amit láttam! Szerintem Szegeden még mindig megmaradt a családias hangulat.
Körülbelül 15 éve taposom már a szegedi deszkákat, de most érzem életemben először azt, hogy a helyemre kerültem. Csodálatos érzés, hogy bármelyik előadást játszom esténként, az boldogsággal tölt fel. Futó előadásaim: Ünnep, Szentivánéji álom, Valahol Európában, Virágot Algernonnak, Színházi Bestiák. Mindegyik egy gyöngyszem, ajándék.
Rengeteg szerepben láthattak már téged. Fontos a nézők véleménye. Mennyire érzed, hogy hálásak és szeretnek téged?
A nézők véleménye mindig is fontos volt számomra. Nagy megtiszteltetés, ha megállítanak az utcán, vagy írnak egy két sort nekem. Öröm a szívnek. Mégis, amikor a Színházi Bestiák, vagy a Virágot Algernon végén együtt sírunk a nézőkkel, az valami isteni ajándék. Ezért érdemes! Ezért érdemes! Ezért érdemes!
Ha negatív kritikát kapsz, hogyan szoktad kezelni?
Őszintén? Ha nézőtől kapom, nagyon rosszul! Amikor a tapsrenden meglátok egy ásítozó, unatkozó arcot, a több száz vigyorgó, vagy éppen könnyes tekintet között, akkor az unatkozó arcot viszem haza magammal. Mi lehetett a baj? Mért nem szerette az előadást? Mit rontottunk el, vagy, mit rontottam el, hogy nem viszonozza a mosolyomat? Mindig az érdekel a legjobban, aki nem szeret!!! Nem akarok soha teljesen megelégedni magammal, mert ez azt jelentené, hogy elvesztem a nyitottságot a fejlődésre, a továbblépésre, de elfogadtam volna a Jóistentől két grammal több önbizalmat! A külső visszajelzésekből egyébiránt arra a következtetésre jutottam, hogy ez az önbizalomhiány nem látszik, sőt! Ha tényleg így van, akkor sikerült becsapnom sok-sok embert!
Más a helyzet, ha olyan rendezőtől kapok rossz kritikát, akiben megbízom. Ha tudom, hogy azért kapom, hogy fejlődjek, vagy jobb legyek, nem veszem a lelkemre, ez a szakmánk része. Meghallgatod, átgondolod, megpróbálod megcsinálni! Így adhatod csak meg az esélyt arra, hogy megszülessen valami csoda. Egy próbafolyamatban inkább az az ijesztő, ha nem kapok kritikát vagy visszajelzést. Az kikészít!
Az idei évadban, miben láthatnak még téged a szegedi nézők?
Január másodikán kezdem próbálni a Szent Johannát, Mohácsi Jánossal. Még soha nem dolgoztam vele, nagy izgalommal várom a közös munkát. Aztán ismét Horgas Ádámmal dolgozhatok. Orwell: 1984! Mivel Ádámot mesteremnek tekintem, nem lehetek rossz az előadásban, márt csak azért sem, mert ez a dátum szerepel a születési anyakönyvi kivonatomon. A karácsonynál és az ünnepi időszaknál jobban, már csak az évadban előttem álló feladatokat várom!
